Talán először fordult elő, hogy szinte semmilyen karácsonyi üdvözletet nem írtam senkinek, sem facebook-on, sem másképp. Kicsit szégyellem is magam emiatt, magyarázkodhatnék, de inkább nem teszem. Inkább összefoglalom az utolsó három év történetét, ez sokmindent világossá tesz.
Szóval az egész ott kezdődött, hogy Életem Párja elfogadta egy barátnője ajánlatát, otthagyva bombabiztos vezetői állását a Kika láncnál. Hamar kiderült, ez nagyon rossz döntés volt. Nemogy vezető és aztán tulajdonostárs nem lett belőle, de szinte menekülnie kellett a végén. Innentől kezve hol sikerült dolgoznia pár hónapot, hol nem. A devizahitelünk részlete közben duplázódott, velem nem újított szerződést az egyetem, szépen lassan feléltük az összes tartalékot, felmondtuk az életbitosításokat, kimerítettük a hitelkártya-keretet, a csőd szélén tántorogtunk. Közben lejárt a doktorim határideje, mert az utolsó adag tandíjat nem tudtam befizetni, ott álltam egy szionte kész doktori dolgozattal, hihetetlenül felkészülten, lyukas gatyában. A kedélyállapotunk is ennek megfelelően alakult... Fura módon, házasságunk korábbi vargabetűi ellenére, vagy talán a helyzet komolysága miatt, értelmes párbeszéd során eldöntöttük, hogy Életem Párja él azzal a kínálkozó lehetőséggel, hogy kimegy német nyelvterületre idősgondozónak, ami nem túl épületes meló, de annyit hoz a konyhára, amennyire a túléléshez szükségünk van. Az első hat hetes etap Németországban nagyon kemény volt, igazi tuskó parasztokhoz került Életem Párja, volt ott minden, a végén kis hiány a rendőrséghez kellett fordulnunk, de letelt, a lóvé ott figyelt a számlán, én meg megoldottam a dolgokat itthon, lévén épp nyári szünet volt. Mostam, főztem, takarítottam, és persze egy percet nem gyakoroltam, ami aztán eléggé megbosszulta magát a következő tanévben. A németországi meló után Életem Párja egy nagyon idős rokon segítője lett, de oda kellett költöznie. Az idős hölgy már előrehaladott demenciában szenved, rosszul lát, rosszul hall és milvel rokon, igencsak sokat engedett meg magának. Én próbáltam az iskolai meló mellett a háztartást is rendben tartani, több-kevesebb sikerrel. Mindkét gyerekem sportoló, ebben az időben kezdtek boxxal és kickboxxal foglalkozni, hetente behordtam őket pestre edzésre. Közben lett még egy melóm, összességében 175 %-nak megfelelő órában tanítottam, a társasági életem nullára redukálódott, rengeteget jártam kocsival, megszúnt a vonaton olvasás, keveset aludtam, állandóan késésben voltam mindenütt. Viszont Kiköhögtük a devizahitelt, ami jó érzés. Aztán jött az osztrák meló, amiről már írtam pár szót. Ez azért lényegesen job hely volt, közelebb is. Viszont három hét full szolgálatot és egy hét pihenőt jelentett Életem Párjának, és bizony ez év novemberében be kellett látnunk, ebben a formában a dolog nem működhet tovább. Pont, mikor sikerült elintézni, hogy januártól két hét meló, két hét pihenő legyen, felhívott egy családtag, hogy lenne az ő cégénél egy állás. Ahogy kell, meg is pályáztuk, és bár férfit szrettek volna felvenni, sikerült elnyerni az állát. Itt állunk most, december 26-án, az ausztriai munka felfüggesztve, hiszen 4 !!!!! hónap a próbaidő, és 30-án megyünk hazaköltöztetni Életem Párját, január 2-tól már kezd is. Életünkben először úgy karácsonyoztunk a gyerekekel meg a Nagyival, hogy Anya nem volt velünk, ami az egésznek igencsak keserű ízt adott. De az alagút végén mintha pislákolna a fény.
